Menü Bezárás

Kik voltak a sivatagi atyák?

Dr.Keller Margit előadása május 18-án a Szent Imre Közösségi Házban

Egy kis utazásra hívlak meg benneteket térben és időben. Térben nem megyünk messzire, csak Egyiptomba, de időben annál távolabb: a 3-4. századba. Itt találjuk a Nilus menti egyiptomi sivatagban az ókeresztény remetéket. Ők a világiasodó egyházzal elégedetlen keresztények voltak, és úgy gondolták, hogy Jézus hívásának legjobban a sivatagban tudnak megfelelni.

Mit mondott Jézus? „Ha tökéletes akarsz lenni, add el amid van, árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj és kövess engem!” Remete Szt. Antal volt az úttörő, róla tudjuk, hogy egy szentmisén hallotta ezt az evangéliumi részletet és rögtön megfogadta. Csatlakozott hozzá a „nagy Makáriosz” is, Remete Szt. Pál pedig a keresztény üldözés elől menekült a sivatagba. A világival össze nem hasonlítható életet éltek, a hírük rohamosan terjedt és hamarosan mindenhonnan követők szegődtek a nyomukba. Volt aki a császári palotát, volt aki a családját, volt aki a rablóvezérséget hagyta ott a puszta kedvéért. De akárhonnan is jöttek, mindegyik a lelki életében akart fejlődni és komoly , mély Istenkapcsolatra törekedett. Örök üdvösség!

Remete Szt. Antal 20 év teljes bezárkózottság után lépett elő az aszkézise helyéről választott erődítményből (305), ekkortól számos remete kereste meg és kérte az ő lelki irányítását. 

A sivatagban  – Alexandriától délre, a Nílustól nyugatra – szerzetestelepek alakultak ki. Különösen ismert három település: Nitria, Kellia és Szkétisz, legmélyebben a sivatagban az utóbbi volt. Nitria aránylag közel volt Alexandriához, kb. 50 km.-re, Kellia már jóval távolabb.

Nitriában 5000, Kelliában  akkoriban kb. 600 szerzetes élt , mindegyik saját kis házában, akkora területen, hogy egyik a másikat nem látta, nem hallotta. Az egyes házakban több helyiség is volt, tudtak fogadni vendéget,  vándort.

Előírás, szabály az aszkézissel kapcsolatban nem volt, a szerzetes élte önmegtagadó életét, ahogy saját testi ereje és fejlődése a lelki életben meghatározta. Ez viszont nem jelentett lazaságot, volt rend és tekintély, az idős atyák meghatározó példája. Természetes volt az evangéliumi szegénység, a szolgálat, a nélkülözés elviselése, a böjt, az éjszakai virrasztás, a szüntelen ima, a szívbéli töredelem, a hallgatás, a kétkezi munka. Utóbbira azért volt szükség, mert elő kellett teremteni saját betevő falatjukat. Munkájuk általában kosárfonásból állt, a kosarakat aztán eladták, másik lehetőség volt aratásnál segédkezni az ottani parasztoknak. A kézi munka mechanikusan ment, a lélek, a szellem szabad maradt az imára, az elmélkedésre.

Öltözékük roppant egyszerű volt: valamilyen szőrcsuha és saru, de gyakran mezétláb jártak, Keresztelő Szt. János volt a példa. A 4.-5. században volt már valami egyszerű szerzetesi ruha. 

Étkezés naponta egyszer: kenyér, lencse , csicseriborsó, ha valaki kertet művelt és zöldséget termelt, az nem evett kenyeret. A következő mondás jellemezte a sivatagi atyákat: aki naponta egyszer eszik az szerzetes, aki naponta kétszer az testi ember, aki naponta háromszor az állat.

Ha a szerzetesek úgy látták, hogy valamelyikükben különösen működik az Isten kegyelme, akkor azt már nem testvérnek, hanem atyának, abbának szólították.

A cellák-béli magányos életet a szombat-vasárnapi szentmise és az utána következő agape szakította meg. Ilyenkor beszélgettek egymással a szerzetesek, tanácsot kértek, tapasztalatot cseréltek ki. Beszéltek belső lelki vívódásaikról, problémáikról,  kísértésről, Istenkapcsolatukról.  A fiatal szerzetes tanácsot kért az idősebbtől, a kérdésekre adott válaszon elgondolkodott, emésztette. Kevés beszéd volt, nem volt szócséplés, a válaszokat a Szentlélek sugallatának tekintették. Fontos szerepet töltött be az a néhány pap, akik a szombati és vasárnapi liturgiát végezték.

A sivatagi atyák bölcsek voltak. Az egyedüllét, a csend, az ima, az önmegtartóztatás, a testi – lelki fegyelem bölcsekké tette őket. Most egyikükről, E. P.-ról mondanék egy kis ismertetőt, ő volt az első, aki az atyák tanításait az imáról csokorba szedte és leírta. Tette ezt egy szerzetes társa kérésére, aki avval fordult hozzá: Abba, hogyan kell helyesen imádkozni? Ez a  kérdés egyben azt is jelentette: hogyan nyerem el az üdvösséget? A szerzeteseknek egy céljuk volt: üdvözülni. 

1,0,1(Törpe János abba , Lukiosz abba)

Az ima útja az egyetlen út, amely biztosítja az üdvösséget. A fohász ima, a szív imája olyan volt náluk, mint a lélegzetvétel, állandóan gyakorolták. Volt még a kérő ima, amit állva, felemelt karokkal mondtak, ez az élethelyzetnek megfelelő ima volt.

Zsoltározás

Evagriosz Pontikosz

Pontosz tartományban ( Észak- Törökország)  született 345-ben jómódú családból. Csinos, előkelő, okos  ifjú volt, nem kisebb ember  mint  Nagy Szent Vazul, a kappadókiai Cesarea püspüke volt a tanítómestere, ő avatta tanulmányai befejezése után lektorrá, diakonussá. Igy Evagriosz fiatalon (20 +) a klérus soraiba került.

Mikor Nagy Szt. Vazul fiatalon, 50 évesen meghalt,  E. elhagyta Cesareát és Konstantinápolyba ment, ahol Nazianzi Szt. Gergely volt tanítómestere, lelkivezetője.

Fényes jövő állt előtte. Kiváló szónoki képességgel rendelkezett, kellemes külseje, kedvessége, divatos  öltözete hamarosan Konstantinápoly kedvencévé tették.

 A karrier azonban még a kezdetén megbicsaklott. A város egyik vezetőjének a felesége beleszeretett Evagrioszba és Evagriosz is megperzselődött egy kicsit. A féltékeny férj halállal fenyegette Evagrioszt, őt pedig mardosta a lelkiismerete. Egy éjjel álmában börtönben, bilincsbe verve látta magát, iszonyatos félelem fogta el, és a lelkiismerete azt súgta neki, hogy ezt az állapotot a féltékeny férjnek köszönheti. Ebből az állapotból egy angyal képében megjelenő barátja szabadította meg, avval a feltétellel, hogy azonnal elhagyja a várost.

  1. megesküdött a bibliára és felébredt. Bár az eskü álmában történt, mégis kötelezőnek érezte, összecuccolt és az első hajóval elhagyta Konstantinápolyt 382-ben, 37 éves volt ekkor.

Messze utazott, Jeruzsálemig meg sem állt. 

Jeruzsálem abban az időben már nemzetközi zarándokutak központja volt. Léteztek zarándokszállások, kolostorok, ahol befogadták az utasokat. Egy dúsgazdag római özvegy – Melánia – ,aki az egész vagyonát arra szánta, hogy szerzeteseknek, zarándokoknak szállást építsen és tartson fenn a Szentföldön, fogadta be E.-t is.

E. avval az elhatározással hagyta el Konstantinápolyt, hogy változtat az életén. Miután elmúlt fölötte a veszély, megfeledkezett a fogadalmáról és élte a régi életét felszínesen, hiú módon ( fontos az öltözködés, a jó kinézet!), egy életrajz írója megjegyezte, hogy volt olyan nap, hogy kétszer is átöltözködött!

Ebbe a kellemes, felszínes életbe aztán jött egy csapás, egy betegség, egy különleges láz, ami kiszívta minden erejét, az orvosok tanácstalanul álltak az ágya mellett. Az okos Melánia rájött, hogy ennek a  bajnak csak lelki oka lehet és elkezdte faggatni E.-t.

E. bevallotta, hogy mindeddig nem tartotta be a fogadalmát, csak halasztgatta. Melánia azt mondta neki, hogy legyen szerzetes, akkor ő imádkozik a gyógyulásáért, és ha Isten is így akarja, akkor újból egészséges lesz. E. elfogadta a javaslatot és pár nap múlva bekövetkezett a gyógyulás.

E. 383 húsvétvasárnapján felvette a szerzetesi habitust és rögtön elindult Egyiptomba, ahol az akkori világ szerzetesi bölcsője ringott. Bár idegen országba utazott, az ottani légkör nem volt idegen számára. Melániának és jeruzsálemi szerzetes ismerőseinek voltak kapcsolatai az egyiptomi szerzetesekkel, így azok szívesen fogadták.

E. először a nitriai sivatagba ment, kb. 50 km-re délre Alexandriától , ott élt két teljes évig. A harmadik évben beljebb vonult a sivatagba, Kelliába és haláláig 399-ig (16 évet) ott élt.

Ha valaki szerzetes akart lenni, szüksége volt lelkivezetőre, egy tapasztalt, idősebb szerzetesre, akiben megbízott, akinek a tanácsát, utasítását elfogadta. E.-nek szerencséje volt mert megismerhette a sivatagi atyák második generációjának kiváló képviselőit, akik közül sokan még ismerték, láthatták a szerzetesek atyját”, Remete Szent Antalt. ( 250 körül).

E. lelkiatyja egyiptomi Makariosz volt, aki tanítványa életvitelét következőképp szabályozta: főtt ételt ne egyen, gyümölcsöt sem, csak száraz kenyeret és a vízzel is takarékoskodjon, így a test érzéki kívánalmait, rezdüléseit uralni tudja. E. 14 évig élte ezt az életet, de mivel szervezete máshoz volt szokva, megbetegedett és bár enyhítettek ezen a szigorú „diétán”, még két évig élt és 398-ban meghalt.

(Különben ilyen életmóddal az ottani egyiptomiak 100 évesek lettek és semmi bajuk nem volt.)

Ami a kétkezi munkát illeti, E.-nek nagyon szép kézírása volt, könyvek másolásával kereste meg a kenyerét. Ez is automatikusan ment és közben Istennél jártak a gondolatai. (Abba Jakobus esete).

E. nagyon fontosnak tartotta az engedelmességet, Isten parancsainak megtartását. Az engedelmesség tiszta szívet teremt a szerzetesben. Ez még Nagy Szt. Vazulnak befolyása, hatása. Ezenkívül az istenfélelem, az alázat gyakorlása, a bánat a bűneink miatt, a felebaráti szeretet segít a lelki fejlődésben.

E. tiszta szelleme, lelkülete által hamarosan nagyon jó lelkiatya hírébe került, aki jól ismeri a szíveket és szerzetesek, de sokszor laikusok is jöttek hozzá tanácsért. Olykor egész éjszaka beszélt látogatóihoz és olyan szívhez szóló tanítása volt, annyira meglátta a problémák lényegét, hogy mindenki boldogan, Istent dicsérve távozott. Szerette az idegeneket, néha 5-6 idegent is befogadott cellájába, akik messziről jöttek. 

A sok látogató ellenére nagyon szigorú, aszkéta életet folytatott. Az éjszaka egyharmadát fordította csak alvásra, napközben egyáltalán nem pihent. Volt egy kis belső udvara, ott fel-alá járkált, hogy elűzze az álmot, imádkozott, elmélkedett, a szentírást tanulmányozta. Bár távol élt a világ zajától és sokat volt egyedül, mégis egyik legfontosabb, legnagyobb keresztény erénynek tartotta a vendégszeretetet, és mint már említettem, bárki jött hozzá, fogadta és az illető nem ment el szívbéli vigasz, jótanács nélkül.

E. életének utolsó 16 évét töltötte az egyiptomi sivatagban . Neki a lelkivezetésen kívül különös tehetsége volt az íráshoz, ő volt az első, aki a nagy sivatagi atyák tanítását mondások formájába öntötte, ezzel kora filozófiai irodalmának nyomában járt .Az egyiptomi sivatag legtermékenyebb lelki írójaként tartják számon. Gondolatai, tanítása még a mai embert is elmélkedésre, tovább gondolásra ösztönzik, hatását megmutatkozik a későbbi misztikusoknál, Keresztes Szent Jánosnál, Avilai Szent Teréznél.

A szónoki karrier helyett egészen más karriert szánt neki a Mennyei Atya.

E. sok levelet, értekezést írt. Kortársai, életrajzírói csodálkoztak, hogyan fért bele az idejében. De ő olyan szigorú, aszkétikus életet élt, olyan keveset aludt, hogy valószínű képes volt erre.

Nagyon jól ismerte a szentírást, mondhatni, hogy a szentírás képeiben és gondolataiban élt, annyi szentírási utalás és idézet volt a leveleiben, hogy csak az érthette meg, aki szintén tudósa volt a bibliának.

E.legjelentősebb, legfontosabb műve az imáról szóló tanítás. Ő szinte nem tesz különbséget az ima, a szemlélődés és a lelkiélet között. Számára a cél imaállapotba kerülni és abban időzni, mert szerinte az ima a legistenibb erény. Magától az ember nem képes erre, mert az ima Isten ajándéka, legnagyobb ajándéka, ennél értékesebb nincs a földön. „Mert létezik-e annál nagyobb, mint személyesen Istennel beszélni és az ő jelenlétében élni?”

Konstantin császár előtt a korai egyházban a vértanúság volt az ideál. Amikor békésebb idők jöttek, akkor került előtérbe a szerzetesi élet, amely aszkézissel, szüzességgel, imával tett tanúságot Krisztusról.

E.szerint az ima az embert az angyalok szintjére emeli. Fontosnak tartja az ima tisztaságát, érzelmek, szenvedélyek ne zavarják. A szív tisztasága, mély nyugalma nélkül  nincs igazi ima.

„Szüntelen imádkozzatok, mert az ima tesz teljes emberré és csak az ima által fedezed fel saját méltóságodat. Az ima mélyíti el szereteted Istenhez. Szereteted egyre erősebb lesz egészen addig a napig, amíg Őt szemléled, aki után imáidban vágyakoztál.”

E.tudja, hogy nem mindig sikerül csendben, odaadóan imádkozni.

Első tapasztalatunk az imánál, hogy elárasztanak bennünket különböző érzések, amiket eddig elnyomtunk magunkban: bosszúság, szomorúság, elégedetlenség. Ne úgy reagáljunk, hogy továbbra is elnyomjuk őket, hanem nézzünk szembe velük és adjuk oda Istennek. Ha Isten előtt nézünk rá ezekre az érzésekre, sok minden tisztázódik bennünk, felismerjük szomorúságunk, bosszúságunk okát. Ez tehát az első lépés: ránézni negatív érzéseinkre és az okot tisztázni.

Ha evvel végeztünk, akkor merülnek fel a gondok: gondok a családdal, a barátokkal, a munkahellyel, az egészséggel. Itt sem kell sokáig időzni, adjuk át gondjainkat Istennek és hamarosan mély bizalom tölt el bennünket és megérezzük az Ő védő-gyógyító jelenlétét.

De ez a belső béke sem tart sokáig, mert most elkezdünk Istenről gondolkodni. Bármilyen szép és szent gondolataink is vannak, el kell őket engednünk, üres kezeinket tárjuk Isten elé. E. nem győzi hangsúlyozni, hogy az imában minden gondolatot el kell engedni, Isten a gondolatokon túl van.

A következő lépés, amikor szép fantázia képeket készítünk magunknak Istenről, ezek békét keltenek bennünk. Jól érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy az ő szeretete hordoz bennünket, már elértük imánk célját, de E. azt mondja, ez még nem az igazi ima, még nem vagyunk Istennél. Aki megmarad a képeknél, az füstöt fog tűz helyett. Isten azonban tűz és nem füst.  Érzéseinket, érzelmeinket, elképzeléseinket el kell engednünk, mert csak akkor jutunk be a csendbe, a mély csendbe, az Isten gyógyító jelenlétébe.

Ez a piros pont, amit Évi tanított nekünk.

És az ima nemcsak Istenhez vezet, hanem saját magunkhoz, saját mélységeinkbe. Meglátjuk, hogy milyenek vagyunk valójában, milyennek gondolt el Isten bennünket.

Az imában tehát saját magunkkal is találkozunk. Ez a találkozás gyógyító, jótevő találkozás, ez a találkozás a lélek lélegzetvétele. Az imában eljutunk a csend szobájába, a lélek mélyére.  A lélek az imában szárnyakat kap, felemelkedik a mindennapok problémáin, átéli belső szabadságát.

E. szerint az a lényeges az imában, hogy csak Istenre vágyakozzunk. Akkor biztosak lehetünk, hogy a Szentlélek segítségünkre siet, mert egyedül nem tudunk helyesen imádkozni. A Szentlélek segít, hogy túllépjünk megfontolásainkon, gondolatainkon, indulatainkon, amik fogva tartanak bennünket és letegyük őket Isten elé. De hogy Isten az imában meglátogat-e minket (érezzük-e a jelenlétét), az már az ő dolga. Ezt nem tudjuk kierőszakolni, ez mindig az Ő ajándéka, ha az imában megérint minket, ha érezzük, hogy szeret és eltölt bennünket az ő fénye, világossága.

(E.beszél Isten angyaláról, aki meglátogathat minket az imában, elűzi minden nem odaillő gondolatunkat, belső ellenállásunkat, fényt, világosságot ad, ekkor érezzük magunkat szabadnak.)

E.igen nagyra értékeli az imát. Az ima nem kötelesség, amit csak úgy letudunk, az ima út, az az út, amelyen saját méltóságunkat felismerjük. Az ember  legnagyobb méltósága, hogy az imában eggyé váljon a számára felfoghatatlan Istennel, aki maga a szeretet és teljesen be akar bennünket tölteni szeretetével. Ha ezt a szeretetet érezzük magunkban, akkor elértük imánk célját, úgy éljük meg magunkat, ahogy azt Isten elgondolt bennünket.

Az ima által új megvilágításban látjuk életünket és az egész teremtést. A világ, a teremtés át van itatva Isten szeretetével, fényével. Mindenben ott van, Ő az alap, a biztos alap, ha ezt megértjük, minden könnyebbé válik.

E. boldognak mondja azt az embert, aki jól tud imádkozni. Az ima az út a sikeres élethez, az igazi boldogsághoz, a belső békéhez, az egyre nagyobb bizalomhoz, új kapcsolathoz felebarátaink felé. „Boldog az a szerzetes, aki minden emberben Istent látja.”

Az ima felnyitja szemünket, hogy a másik emberben is felismerjük Istent és felismerjük a teremtésben is.  Az imádkozó egynek érzi magát Istennel, a másik emberrel és a teremtéssel. Megtapasztal egy mély, belső egységet mindennel, ami van.

Már említettem, hogy E. szerint az ima nemcsak Istenhez vezető út, hanem erény is. Az erény olyasmi, amit gyakorolni kell. Az imában az elengedést kell begyakorolnunk.

E.-t idézem: „ha imádságodban már minden más örömöt magad mögött hagytál, akkor valóban elnyerted az imádság kegyelmét.”

A tökéletes ima út az igazi boldogsághoz. Ez azonban nem olyan boldogság, amit megtarthatunk, hanem tapasztalat, amit újból és újból ajándékba kapunk.

E.tanítása felszítja bennünk a vágyat a tökéletes, a tiszta ima iránt és az imádság gyakorlása által megsejthetjük, hogy mit akar nekünk mondani, hova érjünk el az úton: az imában egynek lenni Istennel, aki minden mindenben, saját magunkkal és minden emberrel.

Felhasznált irodalom: Evagrius Ponticus: Über das Gebet, Tractatus de oratione. Quellen der Spiritualität, Band 4, Vier-Türme-Verlag, Münsterschwarzach, 2011;

Evagrios Ponticos: Über die acht Gedanken. Weisungen der Väter, Band 3, (Hsg.: Gabriel Bunge,
Jakobus Kaffanke), Beuroner Kunstverlag, Beuron, 2011


Evagrios Ponticos: Briefe aus der Wüste. Weisungen der Väter, Band 18, (Hsg.: Gabriel Burge),
Beuroner Kunstverlag, Beuron, 2013