A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér gondolatai
„A lelki életben a legszentebb és legszükségesebb gyakorlat Isten jelenléte: jól érezni magunkat vele, és hozzászokni isteni társaságához, alázattal megszólítani és szeretettel beszélgetni vele mindenkor, minden pillanatban, szabály és mérték nélkül, de főként kísértések, fájdalmak, szárazság, kedvetlenség, sőt hűtlenségek és bűnök idején.”
„Folyamatosan azon kell lennünk, hogy minden cselekedetünk, különbség nélkül, Istenhez forduló kis beszélgetés legyen, de mesterkéltség nélkül, csak amint a szív tisztaságából és egyszerűségéből fakad.”
„Minden dolgunkat kellő mértékkel végezzük, ne hévvel vagy kapkodva, ami a zavart szellemet jellemzi. Szelíden, nyugodtan és szeretettel kell dolgozni Istennel együtt, kérni, hogy fogadja szívesen munkánkat, és ezen szüntelen Isten iránti figyelemmel eltiporjuk majd a démon fejét, és kiütjük kezéből fegyvereit.”
„Munka és más tevékenységek, még olvasás és írás közben is – legyen akár az lelki tárgyú -, külső ájtatosságaink és szóbeli ima közben is, amilyen gyakran csak tudunk, meg kell állnunk egy-egy pillanatra, hogy Istent szívünk mélyén imádjuk, ízleljük őt, ha csak futólag is, mintegy lopva. Mivel tudomásotok van arról, hogy Isten jelen van cselekedeteiteknél, hogy ott van lelketek mélyén és középpontjában, mért ne szakítanátok meg legalább olykor-olykor külső elfoglaltságaitokat, még a szóbeli imát is, hogy bensőleg imádjátok őt, dicsérjétek, könyörögjetek hozzá, neki ajánljátok a szíveteket, vagy hálát adjatok? Mi lehet kedvesebb Istennek, mint ha napjában ezer- és ezerszer így elhagyunk minden teremtményt, hogy visszavonuljunk, és bensőnkben imádjuk őt? Semmivel sem bizonyítjuk ékesebben hűségünket, mint ha ezerszer elutasítjuk és megvetjük a teremtményt, hogy csak egy pillanatra a Teremtőt élvezhessük. Ez a gyakorlat lerontja az önszeretetet, mely csakis a teremtmények között maradhat fenn, melyektől pedig ezen Istenhez fordulások észrevétlenül megszabadítanak!”
„Ez az isteni jelenlét a lélek élete és tápláléka, és az Úr kegyelmével sajátíthatjuk el. Íme ennek eszközei: nagyon tiszta élet”; „éberen őrködni, hogy semmit ne tegyünk, ne mondjunk és ne gondoljunk, ami Istennek ellenére lehet”; amikor pedig mégis ilyesmi történt, alázattal kérni bocsánatát és vezekelni érte; „nagy hűség e jelenlét gyakorlásához és Isten benső tekintetéhez magunkban, amit mindig szelíden, alázattal és szeretettel kell megvalósítani, s nem engedni, hogy bármi megzavarjon”.
„Különösen kell vigyáznotok arra, hogy ez a belső tekintet legalább egy pillanattal előzze meg külső cselekedeteiteket, hogy időnként legyen azok kísérője, és ezzel fejezzétek be mindig őket. Nem szabad elcsüggedni, ha megfeledkezünk e szent gyakorlatról”, csak kezdjük újra békében; „amikor a szokás már kialakult, élvezettel teszünk mindent”.
„Erre az állapotra nem juthatunk el másként, mint az érzékek megfékezésének árán, mivel lehetetlen, hogy teljesen élvezhesse az isteni jelenlétet az a lélek, amely még valamelyes örömöt talál a teremtményekben, hiszen ahhoz, hogy Istennel legyünk, maradéktalanul el kell hagyni a teremtményeket.”
„Isten egyedül akarja birtokolni szívünket: ha nem ürítünk ki onnan mindent, ami nem Ő, nem cselekedhet, és nem teheti benne azt, amit szeretne.” „Gyakran panaszkodik vakságunk miatt, fel-felkiált, hogy szánalomra méltók vagyunk, amiért oly kevéssel beérjük. ’Végtelen kincseim vannak számotokra – mondja -, ti pedig megelégedtek a pillanatnyi érezhető áhítattal…’ Így megkötjük Isten kezét, és akadályozzuk kegyelmeinek áradását.”
Hogy Isten jelenlétének gyakorlatában előrehaladjunk, az is hasznos, ha „megszabadulunk minden egyéb gondtól, még a számos külön ájtatossági gyakorlattól is, amelyek ugyan nagyon jók, de gyakran helytelenül vállaljuk magunkra őket, hiszen ezek végül is csak eszközök a cél eléréséhez. Tehát amikor Isten jelenlétének gyakorlása által már azzal vagyunk, aki a célunk, szükségtelen visszatérnünk az eszközökhöz, mivel szent jelenlétében maradva, folytathatjuk szerető párbeszédünket, hol az imádás, a dicséret, a vágyakozás egy-egy aktusával, hol felajánlással vagy hálaadással vagy bármi egyéb módon, amit csak lelkünk kiötölhet.”
„Nem szükséges mindig a templomban lennünk ahhoz, hogy Istennel legyünk; szívünket oratóriummá tehetjük, amelybe időnként visszavonulhatunk, hogy beszélgessünk vele. Mindenki képes ilyen közvetlenül beszélgetni Istennel”, „elég egy pillanatra felemelni szívünket – írta Lőrinc testvér, midőn egy nemesembernek tanácsolta ezt a gyakorlatot -, egy pillanatig Istenre gondolni, bensőleg imádni őt, akár futtunkban és karddal a kézben. Ez olyan imádság, amely rövidsége ellenére nagyon kedves Isten előtt, aki a legveszélyesebb helyzetekben egyáltalán nem veszi el a bátorságát azoknak, akik fegyvert viselnek, hanem megerősíti őket. Gondoljon tehát rá, ahányszor csak tud. Az imádságnak ez a módja igen megfelelő és nagyon szükséges katonáknak, akiknek az élete és sokszor az üdvössége is naponta veszélyben forog.”
Isten jelenlétének gyakorlata igen hasznos a belső ima jó végzéséhez is, „hiszen ha nap közben nem engedjük szabadjára a szellemet, és szorosan Isten ellett tartjuk, az imádság idején is könnyebben marad nyugalomban”.
„Isten folyamatos, tevőleges segítsége nélkül nem kerülhetjük el azokat a veszélyeket és zátonyokat, melyekkel tele az élet. De hogyan kérhetnénk ezt tőle, ha nem vagyunk vele? S hogyan lehetnénk vele, hacsak gyakran nem gondolunk rá? Hogyan gondolhatnánk rá gyakran, hacsak ki nem alakult bennünk a szent szokás”, hogy jelenlétében tartózkodunk, „kegyelmeit kérve, melyekre minden pillanatban szükségünk van”?
Mi sem könnyíthet annyit az élet gondjain és fájdalmain, mint ez a bensőséges beszélgetés Istennel. Ha hűségesen gyakoroljuk, „a test minden betegsége könnyű lesz számunkra. Isten gyakran megenged egy kis szenvedést, hogy lelkünket megtisztítsa, és arra késztessen, hogy vele maradjunk. Hogy volna képes szenvedni az olyan lélek, amely Istennel van, és csak őt akarja? Imádjuk tehát a betegségekben, ajánljuk fel neki időnként fájdalmainkat, és kérjük tőle szeretettel, mint gyermek atyjától, hogy segítsen kegyelmével, és szent akaratához tudjunk igazodni.” E rövid imák kiválóan megfelelnek a betegeknek, és nagyon hatékonyan űzik el a fájdalmat.
„Szenvedni és vele lenni maga a Paradicsom. Hogy ezt elérjük, hozzá kell szoktatnunk magunkat, hogy a szenvedések idején vele beszélgessünk barátilag, és ne hagyjuk a lelkünket eltávolodni ettől. Fáradhatatlanul őrködnünk kell magunkon, hogy ne tegyünk, ne mondjunk, sőt ne is gondoljunk semmi olyat betegségünkben a megkönnyebbülés ürügyével, ami ellenére lenne. Ha majd ennyire Isten foglal el bennünket, a szenvedések tele lesznek édességgel, áhítattal és vigasztalással.”
„A világ nem érti ezeket az igazságokat, és ezen nem is csodálkozom. A betegséget a természet sérelmének tekintik, és nem Isten kegyelmének. Azok viszont, akik úgy tekintik, hogy Isten kezéből jön, az Ő irgalmának megnyilvánulása, és olyan eszköz, amelyet üdvösségünk érdekében használ, azok rendszerint nagy édességet és érezhető vigasztalásokat ízlelnek meg benne.”
Nicolas Herman, vagyis Lőrinc testvér életútjáról korábbi bejegyzésünket itt olvashatod:
http://szentlelek-kozosseg.hu/a-feltamadasrol-nevezett-lorinc-testver/