A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér

Nicolas Herman (ez Lőrinc testvér polgári neve) fiatalságáról kevés adatunk van. 1614-ben, Hériménilben, a lotaringiai Lunéville mellett született. Szüleitől, Louise-tól és Dominique-tól keresztény elveket örököl. Erényekben lehet, az azonban nem valószínű, hogy anyagi javakban is bővelkedtek volna, mivel az egyébként jó eszű Nicolas-nak – ismereteink szerint – nem volt lehetősége tanulmányokat folytatni. Nem tudjuk, voltak-e testvérei, hogyan telt a gyermekkora, milyen iskolába járt, mi lehetett az első munkája…

Tizennyolc évesen egy hirtelen, kozmikus élményben mélyen megragadja Isten jelenléte, Isten nagysága. Az isteni Misztérium csendes hívása ez, és Nicolas első megtérésének pillanata. Mégsem készül egyelőre szerzetesi életre, hanem, a rettenetes pusztítást okozó Harmincéves Háború idején, ebben az igen zaklatott időszakban, a katonáskodást részesíti előnyben. Bizonyos idő múlva a „német” csapatok kémkedés gyanújával letartóztatják, halálbüntetés vár rá; sikerül azonban bizonyítania ártatlanságát. Újra csatlakozik a lotaringiai csapatokhoz, de Rambervillers ostromakor (1635) megsérül. Nicolas ekkor hazamegy a szüleihez.

Intenzíven keres. Siratja „fiatalkori kihágásait” és „korábbi élete bűneit”, és elszántan szeretné „helyrehozni korábbi életmódját”. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy jókora belső utat tesz meg, mielőtt arra az elhatározásra jut, hogy megpróbálkozik a remete élettel egy magányba vonult nemes úrhoz csatlakozva. Erre az életformára azonban nem érett, nemsokára fel is hagy vele. Minden bizonnyal e próbálkozás utánra kell tennünk párizsi tartózkodását, mely alatt Madame de Fieubet inasaként dolgozik. Huszonhat évesen lép rá végleges útjára. 1640 júniusának közepe táján kötelezi el magát segítőtestvérként a sarutlan kármeliták Vaugirard utcai házában, Párizsban. Augusztus közepén Nicolas Herman felveszi a kármeliták barna habitusát és szerzetesi névként a Lőrincet (talán faluja védőszentjének a neve?), melyet a Feltámadás misztériuma egészít ki. Ez utóbbit milyen csodálatra méltóan élte meg az élő Istennek és Krisztusának tekintete előtt!

A noviciátusban a segítőtestvérek bekapcsolódtak a többi szerzetesnövendék oktatásának bizonyos óráiba, ugyanakkor a saját feladataiknak és lehetőségeiknek
megfelelőbb képzésben is részesültek. Újdonsült testvérként A Feltámadásról nevezett Lőrinc bevallja csalódottságát, még szemrehányásokkal is illeti az Urat: „Rászedtél engem!” Azzal a félelemmel lépett be ugyanis, hogy „majd elevenen nyúzzák meg az elkövetett hibákért és ügyetlenségekért” (ahogy a maga közvetlen és csiszolatlan, gyakran humorral fűszerezett stílusában kifejezi), ám szerencséjére és a többiek szerencséjére „csak megelégedettséggel találkozott”.

Ennek ellenére sűrű sötétség vesz erőt rajta, amely több évig tart, s amelynek az utolsó négy éve a legkegyetlenebb. Zavarának forrása egyik részről Isten bensőséges ismerete, a másik részről a vágy, hogy mindenben neki tetsszen. Ebben a vívódásban egyetlen törékeny és mégis erős fegyver áll rendelkezésére: a hit. Mély benyomást keltő tanúsága egy lelki beszámolójában a feloldást is vázolja: „Amikor már azt gondoltam, hogy ebben a zavarban és aggodalomban fogom tölteni életem hátralévő részét, […] hirtelen éreztem, hogy megváltoztam. Az addig folytonos zaklatottságban élő lelkem mély benső békére talált, mintha központjába vagy nyugvóhelyére jutott volna.” Nem üres ez a központ, nagyon is lakott! Hiszen Lőrinc egész módszere abban foglalható össze, hogy újra és újra visszatér Isten jelenlétébe, akinek édes szeretetét gyakran élvezi.

De elébe vágtunk az eseményeknek. A noviciátus két éve után, 1642. augusztus 14-én a huszonnyolc éves fiatal testvér leteszi az örökfogadalmat. Szent Terézről nevezett Lajos, aki perjele volt, segítőtestvéri hivatását így foglalja össze: „imádság és kétkezi munka”. Fogadalma után Lőrinc tizenöt éven át szakács a párizsi közösségben, mely bizonyos években száznál több szerzetest – köztük jó néhány képzésben lévő fiatal testvért – számlál. Talán a harctéren szerzett sérülése következtében, Lőrinc egyre többet szenved,  „amolyan köszvényféleség kínozta a csípőjét, amitől sántított is”. A konyha ellátása túl nehéz feladat a rokkant fizikum számára, így „ülőbb” munkát bíznak rá, a cipőjavítást, sarutlan testvérei kétszáz lábbelijének rendben tartását.

Más feladatokat is bíznak a cipőjavító testvérre, például a borbeszerzést. 1665-ben emiatt hosszú auvergne-i utazásra kell vállalkoznia – két-háromhetes utazásra, oda-vissza mintegy nyolcszáz kilométer megtételével és különféle kapcsolatok kialakításával. 1666-ban hatszáz kilométer vár rá Bourgogne-ig oda-vissza vízi úton,
noha szegény “a nyomorék lábával nem tudott a hajón járni, csak a hordókon gurulva”! Nem csak ilyenkor nyílt alkalma kapcsolatok kialakítására. Jártak a kolostorba
munkások, koldusok a portára, látogatók a beszélőkbe és a templomba… A segítőtestvéreknek ki kellett járniuk különféle megbízatásokkal, gyakran adománygyűjtés céljából, hiszen a jelentős részben fiatalokból álló közösségnek meg kellett élnie. És természetesen ott voltak a rendtestvérek, akik épülhettek az isteni jelenlét e csöndes tanújának tanácsain és példáján.

A szerény cipőjavító testvér kisugárzása egyre szélesebb körben hat. És nem csak a „szegények” között, akiket segít és akiknek tanácsokat ad. Életrajzírója, aki 1666-tól kezdve rendszeresen látogatja, kiemeli, hogy “több nagy tudású pap és szerzetes” sokra becsülte Lőrincet. A párizsi Goujet atya talán túloz, amikor úgy tárja elénk Lőrincet, mint akit „egész Párizs” tisztelettel övezett, mindamellett igaz az, hogy sokan, köztük nem jelentéktelen emberek, nagyra értékelték az annyira Istenbe gyökerezett, szerény testvérrel való társalgást. Életrajzírója „Franciaország egyik jeles püspökének” példáját említi, aki több ízben beszélgetett Lőrinccel.
Lőrinc testvér természettől darabos, ám a kegyelem révén kifinomult. Szeretetre méltó ez a keverék, és a benne lakó Istent mutatja.

A társas kapcsolatoknak milyen szép portréját hagyta ránk egy életrajzíró: „Lőrinc testvért az erény egyáltalában nem tette mogorvává. Nyitott fogadtatásra talált nála mindenki, mellyel bizalmat ébresztett, és mindjárt azt az érzést keltette, hogy mindent feltárhatunk előtte, és hogy barátra találtunk. Ő pedig, amikor ismerte azokat, akikkel dolga volt, szabadon beszélt velük és nagy jóságot mutatott irántuk. Amit mondott egyszerű volt, de mindig igaz és mély értelmű. A darabos külső mögött egyedülálló bölcsességet, egy szegény segítőtestvér szokásos adottságait meghaladó szabadságot és olyan tisztánlátást lehetett fölfedezni, mely minden várakozást felülmúlt..”

Lőrincnek volt bizonyos szellemi kultúrája. Beszél olykor a „könyvekről”, melyeket olvasott vagy tanulmányozott. A kolostor templomában vagy más párizsi templomokban számos „szép beszédet” hallhatott. És voltak „tudós” rendtestvérei és látogatói! Ha beszélt is Lőrinc, sokkal többet hallgatott. A segítőtestvérek háttérben éltek a Kármel amúgy is nagy csendjén belül. Jogilag az utolsó helyet foglalták el a házban; még a novícius kartestvérek is megelőzték őket! Nagyon ritka kivételektől eltekintve nem vettek részt a kórusimán, hanem helyette meghatározott számú Patert mondtak el – csodálatraméltó ima. Reggelenként az atyák miséinél segédkeztek. Feladataik miatt általában nem tudtak részt venni sem a reggeli, sem az esti közös csendes elmélkedésen, hanem az elöljáró utasításai szerint más időpontban, sokszor éjszaka végezték el imájukat. De Lőrinc – ahogy számos helyen olvassuk – hozzászokott, hogy mindig Isten jelenlétében éljen, hogy megszakítás nélkül, mindenen keresztül imádkozzon. A szíve mintegy „beimádkozott” lett.